Az élet sója

A legtöbb embernek a sok só egészséges, a magasabb sófogyasztás egészségvédő hatású. Ők semmit nem előznek meg a csökkentett só-diétával, sőt, esetleg bajt okozhatnak maguknak, tehát a sómegvonás számukra igen káros.
Hogy is van ez? -eddig pont az ellenkezőjét lehetett csak hallani. Szendi Gábor: A sómítosz cikkében részletesen kitér ennek magyarázatára.

Az élet a sós őstengerekben keletkezett, ezért minden élőlény testnedvei sósak. Egy átlagos testsúlyú ember kb. 250 gramm sót tartalmaz. Az ember ősidők óta kincsként kezeli a sót és gyorsan megtanulta, hogyan lehet sót bányászni, ill. a tengervíz lepárlásával sót előállítani. A szervezet sótartalmát elsősorban a vese szabályozza. Ha kevés a só a táplálékban, a vese visszatartja a sót. De mi van, ha sok sót fogyasztunk? A sok só benne van a kenyerünkben, a felvágottainkban, a főtt ételeinkben, a tartósított élelmiszerekben.

“Minden orvos az élettanórán kap egy patkányt, és azon megtapasztalhatja, hogy ha fokozza nála a sóbevitelt, nő a patkány vérnyomása. Utána élettanórán, majd belgyógyászaton a fejébe verik, hogy a magas sófogyasztás vizet tart vissza a szervezetben, ezáltal megnő a vér térfogata és így nő a vérnyomás. Egy orvostanhallgató ezeregy ilyen tételt megtanul, miért éppen ebben kételkedne? Az orvostudományi mítoszok az orvossá válás beavatási szertatásain keresztül ivódnak bele az orvosi gondolkodásba.”

Számos patkányokon, csimpánzokon, sőt embereken is végzett kísérletekkel igazolták, hogy a sófogyazstás káros, mert mert megnöveli a vérnyomást, de voltak akik másképp gondolták.

“2004-ben az Amerikai Orvosok Szövetségének Lapjában (JAMA) a tudomány meggyalázásaként írták meg, hogy az amerikai Sótermelők Szövetségének Kutatóintézete a szabad információáramlást biztosító törvény alapján megszerezte a Nemzeti Egészség Intézet kutatásának adatait, és újraelemezve kimutatta, hogy a népességszintű sócsökkentés, melyet az intézet javaslatára nemzeti ajánlásként fogadtak el, egyáltalán nem indokolt, mert csak bizonyos betegcsoportoknál javítja a vérnyomást a sóbevitel csökkentése.”

A sómítosz porrá omlik
“Bár az emberi nem genetikailag meglehetősen egységes, adott klímához alkalmazkodott emberfajták között adaptív genetikai mutációk terjedtek el. 2004-ben a Chicagói Egyetem genetikai kutatócsoportja bizonyította, hogy a fokozott sóvisszatartásért felelős gén igen aktív típusa található meg az Egyenlítőhöz közel élő népek körében, majd az Egyenlítőtől távolodva egyre elterjedtebb egy olyan mutáció, amely már “hibás”, vagyis nem szolgálja a sóvisszatartást. Az Egyenlítő vidékén élők körében ez az inaktív gén mindössze 6%-ban fordul elő, Kelet-Ázsiában már az emberek 55%-ában, a japánok körében 77%-os elterjedtséget mutat, és az európai emberek körében az arány 80-95%-os.”

“Mi történik egy afrikai emberrel, ha őseit kétszáz évvel ezelőtt Amerikába hurcolták rabszolgának? Egyrészt rossz véleménye lesz a fehér emberről, másrészt megőrzi az Afrikában előnyös genetikai tulajdonságát, ami viszont veszélyes számára egy sok sót fogyasztó “fehér” táplálkozási kultúrában.
Egy 1990-ben megjelent afrikai vizsgálat is azt mutatta, hogy a Nairobiba felköltözött vidéki kenyaiaknak a városi táplálkozástól megnő a vérnyomásuk. A sómítosz hívei Amerikában olyan vizsgálatokat végeztek, amelyben feketéket és fehéreket vegyesen vizsgáltak, majd kiátlagolták az eredményeket. A sómítoszt olyan vizsgálatok igazolták, amelyek pár naposak, esetleg néhány hetesek voltak, a vizsgálat elején sokszor jócskán megemelték a sóadagot, majd lecsökkentették, és eredményül persze, hogy átmeneti vérnyomáscsökkenést kaptak. Nem vizsgálták azonban, hogyan alkalmazkodik az ember szervezete egy életen át kultúrája sófogyasztási szokásaihoz.
1984-ben az amerikai Nemzeti Szív, Tüdő és Vér Intézet nagyszabású vizsgálatot indított, 52 népcsoportnál, vizsgálták meg egzaktul a napi sófogyasztást és nem találtak kapcsolatot a sófogyasztás és a vérnyomás között, pedig volt, ahol igen sok sót fogyasztottak. Az 52 népcsoport gyakorlatilag felölelte az egész világot, kezdve a brazíliai őserdőkben élő indiánokkal és befejezve pekingi lakosokkal.”
“Hugh Tunstall-Pedoe és munkatársai a Skót Szív Vizsgálatban 10 000 embert követtek 7 éven át, és azt a számukra váratlan eredményt kapták, hogy a sófogyasztás mindennemű -így a szív és érrendszeri eredetű halálozással szemben is-, védőfaktornak bizonyult.”
“Michael H Alderman 1998-ban közölte eredményeit, 21 000 ember sófogyasztását és halálozását vizsgálva egy öt éves időszakban. Azt a meglepő eredményt kapta, hogy minél kevesebb sót fogyasztott valaki, annál valószínűbben halt meg. Külön elemezte a szív és érrendszeri betegségekből származó halálozást, és itt is ugyanazt kapta: a csökkent sófogyasztás fokozza a szívhalál valószínűségét.”
“Jaakko Tuomilehto és munkatársai 2001-ben közölték 13 éves követéses vizsgálatukat, melyben 2300 finn férfit és nőt vizsgáltak sófogyasztás szempontjából. Ez különösen érdekes vizsgálat, mert Finnországban extrém magas a sófogyasztás. A szívhalálozás csak az elhízott férfiaknál függött össze a sófogyasztással, a normál súlyú férfiaknál és a nőknél nem függött össze a sófogyasztás a halálozással. Más vizsgálat is az elhízottság és a szív és érrendszeri halálozás közt talált kapcsolatot, ami azt jelenti, hogy e vizsgálatokban az elhízottság és nem a só fokozta a halandóságot.”

“Az idézett vizsgálatok és még sok nem idézett, egyértelműen kimondja, hogy a sófogyasztás csökkentése népesség szinten értelmetlen, sőt veszélyes, vannak érzékeny személyek, akiknél káros lehet a sok só. Általánosságban azonban számos itt nem elemzett káros következménye van a csökkentett sóbevitelnek, amely abban érhető tetten, hogy a vizsgálatok szerint a magasabb sófogyasztás egészségvédő hatásúnak bizonyult és védelmet jelentett bárminemű halálozással szemben. Ugyanakkor a vesebetegek és a sóérzékenyek mégsem tobzódhatnak a sóban, ahogy a cukorbetegek a cukorról kénytelenek részlegesen lemondani. Az azonban bizonyos, hogy egészséges emberek semmit nem előznek meg a csökkentett só-diétával, sőt, esetleg bajt okozhatnak maguknak.”

A teljes cikk: Szendi Gábor: A sómítosz